Nagy nap virradt Wurstburgra. Már kora reggel megszólaltak a vár harangjai, a parolateremben kifényesítették a hosszú tölgyfaasztalt, a konyhában pedig diplomáciai pontossággal melegedett a virsli. Helmut Wurst ugyanis különleges vendéget várt: Szijjártó lovagot, aki azért jelentkezett be hozzá, hogy tanácsot kérjen a Nagy Kínai falon túli birodalom agyagkatonái között tett látogatásáról.
Dél körül végre porfelhő jelent meg a várhoz vezető úton. Szijjártó lovag fekete páncélban, hóna alatt egy gondosan összehajtogatott külpolitikai térképpel érkezett. A kapunál leszállt lováról, majd határozott léptekkel Helmut elé járult.
– Üdvözöllek Wurstburgban, Szijjártó lovag! – mondta Helmut, miközben jobb kezét parolára nyújtotta, baljában pedig egy ünnepi virslit tartott.
– Örömmel jöttem – felelte a vendég. – Fontos döntést hoztam, de szeretném tudni, miként látja ezt egy tapasztalt kolbászdiplomata.
A két lovag kezet fogott. A krónikások feljegyzése szerint a parola pontosan hét másodpercig tartott. Ez Wurstburgban már komoly külpolitikai tárgyalásnak számít.
A parolateremben Helmut rögtön a lényegre tért.
– Mondd csak, Szijjártó lovag: miért mentél az agyagkatonák közé?
– Mert fontos, hogy minden irányban kapcsolatokat építsünk – válaszolta Szijjártó. – Nyugat, Kelet, Észak, Dél. A diplomácia nem ismer távolságot.
Helmut bólintott, majd mustárt nyomott egy virslire.
– Ez igaz. De a diplomácia olyan, mint a virsli. Nem az a kérdés, hány asztalon kínálják, hanem hogy tudjuk-e, miből készült.
Szijjártó lovag egy pillanatra elhallgatott.
– Az agyagkatonák nagy hadsereget alkotnak – folytatta végül. – Fegyelmezettek, nem vitatkoznak, és évszázadok óta ugyanott állnak.
– Kiváló tárgyalópartnerek lehetnek – jegyezte meg Helmut. – Nem szakítanak félbe, nem kérdeznek vissza, és sajtótájékoztatót sem tartanak. De azért van egy hátrányuk.
– Micsoda?
– Mindig hallgatnak. Aki csak hallgató emberek között jár, könnyen azt hiheti, hogy mindenki egyetért vele.
Szijjártó lovag erre megigazította a páncélját.
– Én csak Magyarország érdekeit képviselem.
– Helyes – felelte Helmut. – De az ország érdeke nem iránytű, amely mindig kelet felé mutat. Néha meg kell nézni, merre van az út, merre van a szakadék, és merre állnak azok, akik már előre megvették a hidat.
A vendég ekkor elővette a térképet. A pergamenen vastag vörös vonalak vezettek Wurstburgtól egészen a Nagy Falig.
– Ez az új kereskedelmi útvonal – magyarázta.
Helmut hosszan nézte a rajzot.
– Szép. Csak egy dolgot nem látok rajta.
– Mit?
– A visszautat.
A teremben csend lett. Még a mustáros edény fedele is megállt a rezgésben.
Szijjártó lovag végül elmosolyodott.
– Tehát szerinted hiba volt elmennem?
– Nem ezt mondtam – válaszolta Helmut. – Aki messzire utazik, sokat láthat. De aki minden messzi útról azt állítja, hogy történelmi siker, az előbb-utóbb elfelejti, miért indult el.
A tárgyalás végén Helmut átnyújtott vendégének egy útravaló virslit, mellé pedig egy kis üveg wurstburgi mustárt.
– Ezt vidd magaddal. Ha legközelebb az agyagkatonákhoz mész, kínáld meg őket. Ha valamelyik elfogadja, azonnal szólj nekem. Az valóban történelmi áttörés lesz.
Szijjártó lovag távozás előtt még egyszer parolázott Helmut Wursttal, majd visszaült lovára. A kapuból azonban visszafordult.
– Helmut, szerinted merre induljak tovább?
Wurstburg ura felnézett az égre, majd a távolba mutatott.
– Először haza. Utána majd megbeszéljük.
A találkozó ezzel véget ért. Wurstburgban este kihirdették a hivatalos közleményt:
A tárgyalás őszinte, baráti és virslében gazdag légkörben zajlott. A felek minden kérdésben egyetértettek abban, hogy további kérdések maradtak.